Hét dolog rólam/Seven things about me

Köszönöm Szilviának, Andinak és Nórinak, hogy rám is gondoltak, amikor továbbadták a díjakat, melyek azzal is járnak, hogy hét dolgot írjon magáról a megajándékozott. Nos, íme az én "hetem". Jó régen elkezdtem írni, de csak most sikerült befejeznem:

- Gyermekkorom egyik legszebb emléke az az iskolai előadás, amikor az Óz, a nagy varázslót adtuk elő. Grandiózus produkció volt, az évfolyamból szinte mindannyian szerepeltünk benne, én voltam Dorka,  a nagypapám gyönyörű ezüstcipőt készített nekem a piros, pántos topánkámból. (Azóta is odavagyok a pántos cipőkért.) Az egyik szomszéd kislány másnap átjött és megkérdezte, ha  nagy lesz (úgy 12 éves) és belenő a lába, nekiadom-e majd? Sok-sok részletre emlékszem,  a füzetre, amibe a szövegemet írtam, arra, milyen ruha volt rajtam, a pillanatra, amikor a színpad mögött a kezembe nyomtak egy törött tükröt és alig ismertem meg benne magam kifestve, piros masnikkal a copfomban, és a balesetre, ami miatt elmaradt a  valódi (!) tűz a színpadon. Két éve megtudtam, hogy az osztálytársaim is legszebb emlékeik között őrzik ezt a napot, vicces volt, ahogy összeraktuk az emlékek mozaikkockáit. Nagy fájdalmam, hogy nincs róla fotóm.

- Amikor vezetni tanultam, az oktatóm mindig azt mondta: "Juditkám, ha öngyilkos akar lenni, legyen! De ne velem, meg a szép autómmal!" Nos, nem voltam valami jó vezető, és talán már nem is leszek, oly régen ültem a kormány mögött, de egész biztosan megtanulnék rendesen vezetni, ha egyszer lenne egy Minim. Egyszer lesz egy Minim.

Photo

- Imádom a nyereményjátékokat. A vonalkód gyűjtögetős-beküldős-megfejtős-beküldősöket. A legelső, amin részt vettem, egy régi Nescafé kampány volt, egy lakás volt a fődíj - sajnos nem én nyertem meg -, de megfertőződtem, és évekkel később néhány csomag virsli elfogyasztásának köszönhetően lett mikrohullámú sütőnk. Néhány hónapja én voltam az egyik szerencsés, aki Mademoiselle játékán csodás kincseket nyert. Az utóbbi hónapokban pedig rengeteg Boci és Milka csokit fogyasztottunk....

-  Amikor az általános iskolában a tablónk készült, a fotós elénk tette a képeket apró igazolványméretben, és azt mondta, válasszunk, melyik kerüljön a tablóra. A képeken vannak kis, fekete foltok, azokkal ne foglalkozzunk, az csak abból adódik, hogy ezek még csak nyers képek, a véglegesen természetesen nem lesznek rajta. Nos, én nem is foglalkoztam velük, de az egyik bizony ott maradt a tablón is. Mivel az egy légy volt...

- Nem tudom, ki hogyan van vele, én úgy emlékszem, hogy gimnazista koromban nevettem a legtöbbet. Mindenen tudtunk idétlenül, megállíthatatlanul röhögni. Az egyik barátnőmmel egyszer mindenféle idióta hirdetéseket adtunk fel a Magyar Narancsba, ami akkoriban hatalmas nagy volt, ingyenes apróhirdetéseket közöltek, ezért aztán tele volt a rovat csupa hülyeséggel. Az én hirdetésemet kiváló érzékkel az utolsó oldal legutolsó helyére, a jobb alsó sarokba helyezték el: "Senki sem számít a spanyol inkvizícióra..." Évek teltek el, megismertem a férjemet, aki egyszer újságolvasás közben felnézett, és azt mondta: "Valamikor régen olvastam a Narancsban egy apróhirdetést, annyi volt csak, hogy senki sem számít a spanyol inkvizícióra,  csomószor eszembe jut, hogy milyen jó fej lehet, aki feladta."... Mire én: "De hiszen az én voltam!"

Politikailag korrekt

- Ha tehetném, csak utaznék. Szüntelenül, új és új helyekre, örökkön örökké. Mert csak turistának jó a világba'.

- Ha tehetném, csak tanulnék. Szüntelenül, új és új dolgokat, örökkön örökké.

Many thanks for Szilvia, Andi and Nóri, because they gave me the blogawards which are together with the jolly obligation to write seven things about myself. So here is my 'seven'. I started writing it long time ago and today  just finished it. Hooray!

- Most beautiful memory from my childhood is a school play. We adopted the fabolous story "The Wizzard of Oz". It was a grandiose production, almost the whole grade were on stage, and I performed Dororthy. My grandpa made for me beautiful silvershoes from my old, red, strapped shoes (I adore the strapped shoes up to this day!). Next day a little girl from the neighbourhood asked me to give these shoes to her when she would be old enough to wear them. I remember many details, the sketchbook I wrote my lines in, the clothes I was wearing, the feeling when behind the stage I was given a broken mirror and at first I didn't recognize myself in it because of the make-up. I was wearing red bows in my plaits and in the end we failed the real  magical firework (according to plan it should have been the most spectacular moment in the show). Two years ago on the class reunion I got to know that the others also remembering this play as one of their best memories. It was so funny how we tried to gather all of the tiny puzzles of it. So sad that I don't have photos about the show.

- My driving instructor always told me: "Judit, if you want to commit suicide do it! But not in my car, not  with me!" I wasn't a good driver and I suppose I won't already be (not driving nowadays). But... it was so long ago when I sat behind the wheel last time but I deffinitely would be able to learn driving if I could have a Mini. One day I will have a Mini.

- I love give-aways and every kind of magazin games. The collect-and-send ones, the solve-and-send ones, every type of games with we can win anything. The one I applied for very first was a coffee campaign, a flat was the prize (was not won unfortunately by me...), and I became infacted. The outcome? Some years ago we won a microwave oven by eating thousand kilos of sausages. And some month ago I was a lucky one who won teasures on Mademoiselle's give-away! (Thanks again!) The last month we ate Milka chocolates with Milka chololates. Now we are waiting...


- When this class photo was taken, the professional photographer showed some small version saying "Don't worry about those pots! They are just tiny quality-problems I will correct them! So I didn't worry but I should have... As you can see in the last, bigger version of the class photo, the biggest spot was actually a fly and it will happily sitting on my shoulder till the end of times. 

- I don't know how it is going with You but I laughed much more during my high school years than nowadays. We laughed about anything, constantly and many stupid ways. Once we post an ad with my girlfriend in the Magyar Narancs (popular magazin in Hungary like Rolling Stone in America, the ads were gratis, so the magazine was full of funny, stupid, meaningless ads). Our ad was simply NOBODY EXPECTS THE SPANISH INQUISITION! The editor put it down the page with a good sense, it was the last sentence in that issue. Years later I met with my future-husband, we fell in love with each other, and rent a flat together. One evening he stopped reading his magazine and said: "Once I read the funniest ad in the world in the Magyar Narancs. It was just nobody expects the spanish inquisition. Since then I hope one day I will meet the person who posted it because he or she is so funny and we would be very good friend it's got to be sure!" And I said: "Darling, it was me. And yes we are!"

If I could, I would just travel all around the world, without a break, again and again.

If I could, I would just learn something, without a break, new things again and again.